Jeleket karcolnak
Magányával tüntet a parthoz kötözött csónak.
Ringatja magát a folyó felszínén.
Most minden örvény alszik. Vagy az iszapban
meglapulva áldozatra vár.
A folyó hömpölygése végtelen monológ
egy ismeretlen nyelven.
Néha uszadékfák ütődnek egymáshoz.
Uszályok ejtenek sebeket a folyó beszédén.
Hívom a lassúságot.
Régi présházak zöldre festett ajtaján kopogtatok.
Odabent fehérre meszelt falak ölelésében faasztal,
rajta tiszta házi bor, megszegett kenyér, szalonna.
A bicska koppanása.
Viaszgyertya imbolygó fénye.
Madarak köröznek a folyó fölött.
Jeleket karcolnak a vízben tükröződő égre.
Enyhe szél zenél a nádas orgonasípjain.
Szitakötők tánca.
Hívom a lassúságot.
A présház gazdája szótlanul ül,
kezében forgatja egyszerű üvegpoharát.
A kis ablakon át besüt a lemenő nap.
Templomi fény ragyogja be a teret.
Az utolsó komp. Utasa nincs.
A parthoz kötözött csónakban
helyet foglal az este.
Megragadja a korhadt evezőket,
és elindul mindennapi útján a vízen.
Hívom az elveszett lassúságot.
Régi présházak zöldre festett ajtaján kopogtatok.
Távozás előtt a gazda gondosan felsöpör maga után.
Becsukja a kis ablakot.
A seprűt a helyére, a sarokba támasztja.
Mielőtt elfújná a gyertyát,
még egyszer körbenéz.
A szarvassá változott anya sóhajtozása
miért vagy ilyen magányos, fiam?
miért lettél ilyen öreg?
miért ráncos és gyűrött minden ruhád?
fiam, mondtam én mindig, hogy nem vagy
életrevaló, nem vagy a világra való,
a való világra, te biztosan nem,
miért nincs neked rendes otthonod, miért
laksz te albérletben? folyton az ablakon bámulsz
kifelé, nézed az eget, akár derűs, akár felhős,
csinálj már végre valamit, fiam,
legalább lennél alkoholista, mint apád,
emlékszel, amikor be volt rúgva,
mindig azt mondta, miközben sírt, mint
a záporeső, azt mondogatta,
téged szeret a legjobban, te vagy az első
gyerek, ő legalább olykor mondott ezt-azt,
te meg csak hallgatsz, bólogatsz,
dédelgeted azt a nagy lelkedet, fiam,
hiába takarom el a szemem
a májfoltos, reszketeg kezemmel,
akkor is téged látlak, az árnyékodat,
a nagy, súlyos árnyékodat,
összekensz mindent, a házfalakat,
a járókelőket, a vadvirágos mezőket,
lassan az egész világ fekete lesz
tőled, valahogy leszakadtál,
mint egy kabátgomb, az életed szövetéről,
és csak gurulsz, gurulsz, gurulsz
göröngyös utakon, fiam
(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikái alapján készült.)
Hozzászólások